Peti

Peti egy ideje már kerülgetett, mielőtt a nagy, kerek asztalnál végre megszólított.
-Szia. Rám vártál.
-Összetévesztesz valakivel…
-Ugyan! Találkoztunk már, talán csak nem ismersz fel. Te magad hívtál!
-És mit akarok tőled?
-Hogy oldjam meg a problémáid.
-Hogy oldhatnád meg? Viccelsz.
-Sosem tréfálok. De ne gondolkodj most ezen, meg tudom csinálni.
-Persze. Semmim nincs, amit cserébe adhatnék.
-Semmit nem is kérek. Minden percét élvezni fogom.
-Ki vagy te?
-Nem árulom el, hamarosan megtudod. Kezdjük már el!
Hát így indult a mi pusztító viszonyunk, nem volt megállás. És Peti beváltotta az ígéretét. Ha velem volt, ami egyre gyakoribbá vált, valóban nem törtem a fejem a problémákon, csak egy valamin; minél előbb szabadulni Petitől. És tényleg élvezte! Határtalan boldogsággal töltötte el, hogy kizárólag csak vele foglalkozom. Folytogatott, fájdalmat okozott, őrülten féltem, végtelen lassan teltek a percek, magához bilincselt, tehetetlenü vergődtem a karjaiban. Amikor megpihent, akkor jutottam pillanatnyi lélegzethez, olyankor tudtam felvenni ellene a harcot. Akadtak segítőim is, de évekbe telt, míg tápláltam Petit, aki egyszer csak gyengülni látszott. Megszelidült. Kereste még rajtam a fogást, de nem tudott már megkapaszkodni. Felismertem a léptei zaját, örömmel üdvözöltem, még azelőtt, hogy benyithatott volna a kapun, ez összezavarta és fegyvertelenné tette. Akkortájt tűnt el végleg, amikor szembe mertem nézni gondjaimmal, a múltammal.
A nagy, kerek asztalnál történt találkozásunk után a mentőorvostól tudtam meg a nevét. Pánik. Csak ennyi. Öt ártatlan betű.
Nem tudom most hol jár, rég találkoztunk, nem keresem vele a kapcsolatot. Néha még ír, nem sokat, csak egy szót: Figyellek.